Elnézést kérek, van valaki az öltözőben?

A ma reggelt azzal indítottam, hogy elolvastam tizenvalahány motivációs levelet , ugyanis jövő héten indul az új online programom. És én mint mindig, halálosan komolyan veszem a munkámat.

Arra kellett rádöbbennem, hogy a SAJÁT gondolataimat olvasom vissza különböző megfogalmazásokban. Nem a mostaniakat, hanem azokat, amilyen voltam jó pár évvel ezelőtt.

Egy szép napon, miközben itthon ültem a két kislányommal a házban, rádöbbentem, hogy nem létezem.

Nem vagyok semmilyen.

Abból a tanulásra éhező, energikus, nevetgélős, állandóan úton lévő, életigenlő valakiből nincs semmi. Alakom nincs. Csak két cicim van, amelyeken 24 órában lóg valamelyik gyerekem. Merthogy, éppen ANYUKA vagyok. Meg háztartásibeli, meg takarítónő, meg feleség, meg ilyenek. Mert most ennek jött el az ideje az életemben és ez így van jól. Miközben módszeresen kinyírtam a valódi énemet (tudjátok a pincés csaj a vágyaival…) ott maradt egy ember, akinek állandó a hiányérzete, de nem érti miért.

Nem akarok önző lenni, a férfiak sem különbek. Pörögnek a munkában, státuszszimbólumokat gyűjtenek – abban az esetben persze, ha marad rá keret. Régen szarvasagancsot gyűjtöttek, most márkás órát és egyéb csecsebecséket. Közben szeretnének alfahímeknek kinézni, otthon mindenképpen, de a nagyvilágban is. Biztos hátteret teremteni a családnak, jutni előre, valakinek mutatkozni a férfiközösségben is. És, ahogy telnek-múlnak a napok, szépen kinyírják magukat.

Hol van az a szenvedélyes srác, aki hangosan ordított a tévé előtt a haverokkal? Vagy az, aki széles mozdulatokkal magyarázott a munkájáról az éppen aktuális barátnőjének? Aki szerette a száguldást? Aki hangosan énekelte a karaoké esten a 8 óra munka, 8 óra pihenést?

Lehet, hogy várakozik.
Arra vár, hogy újra emlékezz rá!

Egyszer az anyukámékkal megbeszéltük, hogy az ember lélekben kortalan. Ott van egy test, amely már 60 éve gyűri a hétköznapokat, de benne ott rejlik az élettapasztalat, az emlékek, a személyiség, a belső motivációk, minden, ami az életben fontos számára. De vannak olyan időszakok, amikor a függöny legördül, és a színész visszavonul az öltözőbe.

A gond akkor van csak, ha nincs újrajátszás. Ha átengedi a színpadot másnak.

Én is átengedtem. Azt látom, hogy mások is folyvást átengedik. Önhibájukon kívül, mások hatására, tapasztalatlanságból.

Én sem vettem észre, más honnan tudná milyen újrakezdeni?

Én megmondom.
Fantasztikus!!!

Van valaki a te öltöződben is?
Megkérlek most szólítsd a színpadra.

Kezdődik az előadás.