EMBERT VÁLASSZ A GYERMEKEDNEK!

Mielőtt belekezdenék a történetembe szeretném leszögezni, hogy a soraim nem valamilyen rendszer mellett, ellen szólnak. Nem akarok senkit befolyásolni, megítélni. Egyszerűen lecsupaszítva, színezés nélkül szeretnék elmesélni egy esetet, amely 3 évvel ezelőtt történt velem, és amelyet azóta is meg nem történt sztoriként nyomtam el magamban.

Hogy miért írom mégis le most 3 év múlva, arra okom, hogy ma iskolalátogatásra készülök a kisebbik lányommal.

A történetem úgy kezdődik, hogy az éppen iskolába készülő nagyobbik lányomról beszélgetünk az óvónőkkel. A különös életszemlélete, kézügyessége, barkácsolós hajlama miatt úgy döntünk, hogy a gyereknek egy alternatív iskolában a helye. Ahol kibontakoztathatja a szabad szellemet, ami benne lakozik.

Átfut rajtam egy félelem, egy rossz érzés a döntéssel kapcsolatban, de nem tudom megfogalmazni, sodródom az árral.

Nyáron iskolalátogatás, beszélgetések a szülőkkel, tanárokkal. Odaadóan részt veszek minden foglalkozáson, segítek a terem kialakításában, bútorokat ajándékozok, de úgy érzem, hogy valami nem stimmel. Egyszerűen nem vagyok oda való. Azt érzem, hogy a szabadság szelleme alatt mintha éppen az ellenkezője történne. Megszabják, hogy mit gondoljak, felnőttként hogyan viselkedjek. A gyerekem minden áldott nap rosszkedvűen, magát némileg értéktelennek érezve jön haza.

Kezdek aggódni érte.

A belső félelmeim egyre erősebbek. Hogy lehet az, hogy ott ahol a mottó a személyes fejlődés,  a gyermek individualitása, a kibontakozás, ott a gyerek kezd megnyomorodni.

A helyzet rosszabbodik. A tanárnő behívat az iskolába. Alá kell írnom egy nyilatkozatot arról, hogy a gyerek csak feltételesen jár az iskolába „állapotáról” néhány hetente be kell számolnom. Hogy mi a gond vele?

Az, hogy jelentkezik. Hogy kérdez. Hogy a jövőre vonatkozóan vannak kérdései. Az, hogy kinéz az ablakon. Az, hogy nincs kedve megkötni egy hosszú kötött kígyót. A kötésbe örömmel beszállok, élvezem a munkát. Ketten csináltuk meg, büszkék vagyunk erre. A tanárnő lecsesz, hogy ez nem az én dolgom. Lekap a körmömről, mint egy kis fosos gyereket.

Bemegyek rapportra.

Én, aki akkoriban MÉG nem vagyok szuperhős , csak egy szimpla anyuka, aki szórja az égbe az igét óvatosban,hogy:  –Menjetek, mozogjatok, sportoljatok, legyetek EGYEDIEK. Ha lehet, azért vállaljátok a lelketeket.Csak úgy a fű alatt.

Ultimátumot kapok. A gyerekem ingadozó. Merthogy az osztályban vannak a JÓ gyerekek, az INGADOZÓK és a ROSSZAK. A gyerekemet ki kell íratni a zumbáról. A hangos zene, a ritmus, az ottani gyerekek megzavarják a lelkivilágát. Nem való ez egy 7 évesnek, mondja a tanárnő, akinek nincsen gyermeke.

Néhány pillanatig megalázva érzem magamat, majd megformálódik bennem egy kígyó. A fekete kígyó jön a gyomromból kifelé, meglepődve nézem magam is. Ez a kígyó megvédi a gyerekét, ha kell belédmar, ha kell egyszerűen csak elsiklik onnan, ahol sötétség, mély sötétség uralkodik. Most a kígyó a székem mellett, csak csendben kicsúszik a fényre, és megmelengeti a szép fényes bőrét az őszi napsugarakkal.

Úgy dönt, hogy nem marja meg a tanárnőt.

Elég nagy baj neki, hogy ilyennek született. Sajnálom érte.

Másrészt úrinő vagyok. Egy úrinő feláll, megköszöni szépen a segítséget, mosolyogva kisétál az ajtón és tudja, hogy ide SOHA többet a büdös életben nem fog visszajönni.

Ugyanazzal a lendülettel elsétálok a másik iskolába, amelyet aznap mintha szokatlanul napsütésesnek találnék. Az iskola kapujánál a kígyó összetekeredve a betonon napozik.

Elsétálok mellette, bekopogtatok az igazgatóhoz és megkérem, hogy mentse meg a gyerekemet.

Mentse meg az ELŐÍTÉLET, a beskatulyázás, a lélek szabadságának korlátozása elől. Azt kérem tőle, hogy segítsen rajtam. Mert ha az én kis emberkémtől, akár egy maroknyi életenergiát is elvesznek abból, amit az univerzum számára kiosztott, én abba belehalok.

Másnap reggel beiratkozhatunk az állami iskolába. Úgy tekintünk a történetre, mintha soha meg nem történt volna. Mint egy rossz álomra, amiből felébredtünk és azonnal el is hesegettük. Az első félévben én tanítom meg neki az első betűket és a számokat 10-ig. Itthon a konyhaasztalon.

Az ingadozó, semmilyen gyerekem, ma hazahozta a bizonyítványát.

Éppen harmadikos. Színötös , több tárgyból dícséretes.

A táskáját, a házi feladatait nem ellenőrizzük. Minden nap elmondjuk neki, hogy magának tanul. Vállaljon saját magáért felelősséget.

Egy jókedvű, szorgalmas, jó úszó, jó sportoló éppen formálódó lélek.

Igyekszünk őt abba az irányba terelni, hogy ne állítson elvárásokat maga elé. Fogadja el a kudarcokat, ne versenyezzen, minden apróságnak örüljön. A fekete pontért még valami finomságot is kapott.

Elmondtuk neki, hogy az egész életében az fog számítani, hogy önmagáról mit gondol, és hogyan viselkedik az emberekkel. Azt fogja visszakapni mindenhonnan, amit ő maga is adott.

Életem egyik legnehezebb döntése volt, amikor úgy döntöttem, hogy nemet mondok a waldorf színei alatt dolgozó emberre, hiszen féltettem a gyerekemet a kihívásoktól és a változásoktól. Akkor, ott, abban a csoportban nem én voltam ez egyetlen túlélő, aki a gyereke mellett döntött.

De voltak olyanok is, akik maradtak. Nekik is elmondtam, hogy lesz olyan, akinek nagyon szép gyermeksége lesz ott is. De nekünk menni kell.

Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem.

 

Tehát, kedves iskolaválasztás előtt álló felnőtt társam. Bármikor, bárhol , amikor hasonlóképpen érzel, menj onnan.

Nem kell marakodni. Nem kell sziszegni. Csináld azt elegánsan, mint ahogyan a kígyó tette.

Ne iskolát, ne ideológiát, ne tanítót….EMBERT válassz a gyermeked mellé!

Hallgass a szívedre.