Érzelmi hullámvasút - Mezítlábas Szuperhős

Érzelmi hullámvasút

A tegnapi napom igen érdekes volt. Reggel , a 6 óra 30-as vonaton zötykölődve, (utasok mint a heringek) iszonyatos módon felhúztam magamat.

Kezdtem azzal, hogy szerettem volna átadni a helyemet egy apukának, aki két kicsi gyerekkel utazott állva a vonaton, miközben a körülötte lévők vígan zenét hallgattak, beszélgettek vagy pötyögtették a mobiljukat. Alapvetően nem káros a vonaton ácsorogni, csak akkor kellemetlen, ha a gyerek bundakabátban és egy nagy táskával utazik. Kellemesen csoroghatott a hátán az izzadtság.

Aztán valahol Dunakeszin felszállt Ő. Furcsa frizurával, vastagon vörösre kirúzsozott ajkakkal, feketén kihúzott szemekkel. Az arcán vakolattal eltüntetve a pattanások, hófehér apró kezén ormótlan és hegyes, tűzvörös műkörmök. Ha valamit nem bírok (most sztem elveszítek egy pár követőt….) az a körmök koccanása az okostelefon felszínén.
Valahogy olyan természetellenes.

Én nem vagyok egy maradi nő, megértem az állandóan változó divatirányzatokat, de egy tizenéves lányon valahogy groteszk volt ez az egész.

Legszívesebben kézen fogtam volna. Leültettem volna egy tükör elé. Egy vattával lemostam volna az arcát, megfésültem volna a szép hosszú haját, leszedem a körmeit, elveszem a telefonját és megkérem, hogy mondja el magának a tükörbe: -Levetettem az álarcomat és mégis Szép vagyok! Így vagyok szép.

A villamoson zötykölődve azon járt az eszem, hogy én fogom a kislányoknak megmutatni valahogyan, hogy mi a valódi szépség lényege. Hogyan törődjenek magukkal, hogyan kell szépen sminkelni, elmagyarázom nekik, hogy a műköröm hosszú távon nem egészséges, hogy mit kell enni ahhoz, hogy ne legyenek pattanások, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy legyen önértékelés, önbizalom, hogy ne sodródjanak el a mainstreammel.

A villamosról leszállva a zebránál állt egy kutyás vak fiú. Tétován toporgott, mert nem tudta, hogy piros vagy zöld van. Senki sem foglalkozott vele. A karjába karolva a fülébe súgtam: -Itt vagyok veled, de szaladjunk, mert mindjárt piros lesz! A fiú a kutyával annyira gyors volt, hogy nem tudtam tartani az iramot. Hangosan kiabáltam, hogy : -Hé, ne olyan gyorsan. Amikor átértünk egy nagy kacagás lett a zebrán való átkelésből.

Reggel 7 óra 50 perckor állok a körúton és hangosan nevetek egy vak fiúval, mert egy perc erejéig együtt futottunk. Aztán tovább futottunk ő balra én egyenesen, ekkor már potyogtak a könnyeim, mert ettől a jelenettől egyszerűen meg kellett hatódnom. Hiszen a fiú megmutatta, hogyan kell önfeledtnek maradni egy szürke keddi reggelen, amikor mindenki tojik a másik fejére.

Amíg odaértem a lézerharcra, tovább göngyöltem a korábbi gondolatfonalat. Elképzeltem, hogyan szervezzük meg a kislányoknak az órákat. Hogy majd lesz szexuális felvilágosítás, táplálkozási tanácsadás, lufifújás óvszerrel, stresszkezelés, meg amit akartok.

Hangosan kattogtak a fejemben a fogaskerekek.

A lézerharc helyszínére érve azonban rájöttem, hogy én egyedül nem leszek képes megváltani a világot. Már megint beleélem magamat egy tervbe, amihez idő, pénz, kitartás kell, miközben éppen az alvásra szeretném rávenni a magyar lakosságot. Úgyhogy a terveimet szépen el kell engednem. Pont.

A bennem lévő feszültséggel együtt kéz a kézben, lesétáltam a homályos pincébe. Vettem egy nagy levegőt. És megöltem őket.

Ma reggel megértettem, hogy az ember nem csak azért gyilkol, mert meg akar valakit védeni vagy mert mindenáron győzni akar.

Hanem azért is, mert tudja,hogy…

…nem lehet megváltoztatni a megváltoztathatatlant.

Megosztom ezt a tartalmat:
Share on Facebook0Share on Google+0Tweet about this on Twitter